Olyanokat hallani, hogy május 26-ával valami nagyon megváltozott. Valami hasonlót hallottunk december-január folyamán, azután februártól azt látjuk, hogy visszaállt a korábbi helyzet.
Most van, ami megváltozott, de van, ami nem. Ami nem változott: Orbán hatalma, ha romlik is a nemzetközi pozíciója, itthon nemhogy nem ingott meg, de tovább erősödött. Aligha véletlen, hogy nyomban a választás után kikerült az MTA intézethálózat elvételéről szóló törvénytervezet: az önkényuralom kiteljesítésének újabb lépése. Miközben Handó Tünde is előállt egy módosító csomaggal, amely voltaképpen a maradék korlátok eltörlésére irányul, amelyek a bírói függetlenséget még úgy-ahogy védik Orbán kinevezettjének hatáskörével szemben. Az EP-választáson egyáltalán nem sikerült meggyengíteni az önkényuralmat, a Fidesz szavazati aránya és mandátumainak száma valamelyest még nőtt is. Tizenkettő helyett tizenhárom fideszes, kilenc helyett nyolc ellenzéki. (Igaz, ezen belül a Jobbikon kívüli ellenzéknek nem hat, hanem hét mandátuma van.)
Előző jegyzetemben azt írtam:
Elismerem, nem volt igazam, amikor közös listát szorgalmaztam.
Valaki ezt azzal kommentálta, hogy elismertem, hogy butaságot mondtam. Tényleg butaság volt novemberi írásom a „Sargentini-listáról”? Megnéztem az EP-választás eredményeit abból a korábban sokat vitatott szempontból is, hogy vajon okozott-e hátrányt az ellenzéknek a DK és a Momentum külön indulása, vesztett-e ezzel mandátumot az ellenzék, illetve nyert-e mandátumot a Fidesz? Megvizsgáltam, hogy mennyi szavazat „veszett kárba” azzal, hogy a DK és a Momentum külön indult. Kiderült, hogy a Fidesznek egy EP-mandátumhoz 140 ezer szavazatra volt szüksége, a DK-nak még ennél is kevesebbre, 139 ezerre. A Momentumnak viszont 170 ezerre, tehát ott a két mandátum megszerzésénél 60 ezer szavazat „elveszett”, az MSZP-nek pedig 228 ezer szavazat után lett egy mandátuma, ott 90 ezer szavazat „veszett el”. Ez 150 ezer „elveszett” szavazat abban a körben, ahol én közös listát javasoltam. Ennél kevesebb szavazat kellett egy mandátumhoz a Fidesznek. Elveszett még sok szavazat azoknál a pártoknál is, amelyeknél én nem javasoltam volna közös listát, a Jobbiknál 80 ezer, a kiesett pártoknál összesen majdnem 300 ezer, és emiatt az összes leadott szavazatnak most 14 százaléka „veszett el”, míg a korábbi EP-választásoknál ez csak 7-9 százalék volt. Így lehetett most a Fidesznek szinte ugyanolyan szavazataránnyal most eggyel több mandátuma, mint öt évvel ezelőtt. Ezt a feltételezhető egy mandátumnyi Fidesz-nyereséget (amely akár még több is lehetett volna) tartottam szem előtt akkor, amikor közös listát szorgalmaztam még tavaly. Ilyen értelemben valóban okozhatott veszteséget az ellenzéknek (a négy párt összességének a Fideszhez képest) a külön-külön listákon indulás.
Van azonban másik oldala is a dolognak.
Azt persze nem tudjuk, hogy azok, akik vasárnap az MSZP–Párbeszéd, a DK vagy a Momentum listájára szavaztak, a négy párt közös listája esetén is arra szavaztak volna, illetve a közös lista mellé álltak-e volna olyan választók is, akik most nem szavaztak e listák valamelyikére. Sem ezt, sem azt nem tudhatjuk. Abból, hogy egy ilyen közös lista élén aligha Dobrev Klára állt volna, és nem is Cseh Katalin meg mögötte Donáth Anna, azt gondolhatjuk, hogy a négy párt közös listája kevésbé mozgatta volna meg az ellenzéki választókat, mint amennyire most az a DK és a Momentum kampányának sikerült. Akinek hosszú az emlékezete, az idézze fel magában a 2014-es „Összefogás” Mesterházy Attila által vezetett kampányát. Ez a választás megmutatta, hogy milyen nagy szerepe van egy választáson az arcoknak. A tavalyi országgyűlési választáson az MSZP–Párbeszéd pártszövetségnek Karácsony Gergely, az LMP-nek Szél Bernadett hozott sok-sok plusz százalékot, és ennek lett kárvallottja a DK: sokan például, akik a budapesti 3. választókerületben egyéniben rám szavaztak, listán a Karácsony Gergely által megtestesített pártszövetségre. Most ennek fordítottját láthattuk. Nem tudhatjuk, más választások alkalmával, más szereplőkkel milyen hatások érvényesülnek majd.
De nemcsak kampánytechnikáról van szó.
A tartalmi kérdés az, hogy mit gondolunk arról, amit korábban az ellenzéken belüli földcsuszamlásnak neveztem, vagyis hogy ezúttal az LMP-vel (és talán a Jobbikkal) szemben a Momentum, az MSZP-vel szemben pedig a DK bizonyult sikeresebbnek. Ezt én fontos, kedvező irányú változásnak tekintem. Több elemző mutatott rá arra, hogy a DK és a Momentum képviseli az Orbán-rendszerrel való következetes szembehelyezkedést, az MSZP és még inkább az LMP pedig inkább az orbáni politikával való együttműködési hajlandóságot. Az LMP nem szavazott a Sargentini-jelentés mellett (az elnökség inkább ellene szavazott volna, képviselőjük távol maradt a szavazástól), és az MSZP-sek is csak némi bizonytalankodás után szavazták meg. (A Momentum listájának élén állók, akik azóta be is jutottak az EP-be, interjúkban közölték, hogy megszavazták volna.) Az MSZP és az LMP megszavazta a „családvédelmi akciótervbe” tartozó törvényjavaslatokat, a DK nem (a Párbeszéd tartózkodott). Sok ilyen példát említhetnék még a múltból. Az MSZP (és a Párbeszéd) tavaly igent mondott a Trianon-emlékévről szóló jobbikos javaslatra, a DK nemet. (Most a Fidesz javasolja ugyanezt, az MSZP már igent mondott.) Ha az ellenzéken belüli földcsuszamlás tartós marad és véglegessé válik, akkor ez az eddiginél több esélyt ad arra (bár önmagában még nem garancia rá), hogy az orbáni önkényuralommal szemben markáns ellenzéki alternatíva alakuljon ki. Nem az önkormányzati vagy a következő országgyűlési választásokra, hanem a magyar politikai tér hosszú távú alakulására nézve.
Ez az esély pedig többet ér, mint amekkora hátrányt eggyel több fideszes, eggyel kevesebb ellenzéki mandátum jelent. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a DK és a Momentum vezetőinek igazuk volt, amikor a külön indulás mellett döntöttek.
Bauer Tamás
