„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra használja fel a biztosi jelölési procedúrát, hogy Orbán Viktort megalázza. Nem jókedvében teszi ezt, hanem azért, hogy a magyar miniszterelnöknek esélye se maradjon komoly tényezőként feltüntetnie magát a nemzetközi életben. Orbán politikai lejáratása pedig elsősorban a jobboldalnak fontos, hisz eddig őket és csakis őket blamálta a magyar miniszterelnök összes provokatív megnyilatkozása.”
Szemel láthatóan az új bizottsági elnök, Ursula von der Leyen számára legnagyobb gondot a magyar biztos személyének jelölése okozza. Nem mintha a magyar kormány olyan súllyal bírnak az unióban, hogy ez központi kérdéssé váljon, sokkal inkább azért, mert a Bizottság megszavazására nem kerülhet sor, ha valamennyi biztos meg nem kapja a parlamenttől a felhatalmazást.
Miután Trócsányi László elbukott, a bizottsági elnök új javaslatot kért Orbán Viktortól, s már a kérésben benne foglaltatott, hogy ha lehet, a személy legyen nő. Ez azonban alkalmat adott a magyar miniszterelnöknek, hogy újra erejét mutogassa, s csak azért is egy férfit, a brüsszeli állandó képviselet vezetőjét, Várhelyi Olivér nagykövetet jelölte. A dac, ami e döntésben kifejezésre jutott azonban inkább nehezíti Orbán helyzetét, semhogy sikerrel kecsegtetne a nap végén.
Várhelyi már az első pillanattól nem számított alkalmas jelöltnek. Nevének felmerülése utáni napokban a Politico jólértesült forrásokat idézve mutatta be a diplomata nem éppen makulátlan múltját a képviseleten, utalva arra: a civilizált elvárásokkal nem mindenben egyező módon viselkedik környezetével, ráadásul számára egyetlen igazodási pont létezik: az, aki pozíciójában meg tudja tartani.
Mellesleg Várhelyi nem is csinált titkot abból, hogy mi a véleménye az unióról. Jelölésének másnapján egyértelművé tette: kizárólag az őt jelölő Orbánnak óhajt megfelelni, pár nap múlva pedig minősíthetetlen hangnemben nyilatkozott az Európai Parlamentről is – ami mégiscsak a legfőbb törvényességi instancia az unióban. A jelek arra utaltak, hogy Várhelyi ugyanazt a logikát követi, amit Orbán: mindkettő egy olyan ellenállást akar legitimmé tenni az uniós struktúrákban, amely megkérdőjelez a demokratikus intézmények hitelét, s ezért képes megsemmisíteni azok legitimitását. Magyarországon nagyjából pont ez történt a rendszerváltás után megteremtett demokratikus intézményi struktúrával.
Erre Orbán rá is erősített a Türk Tanács nevű, keleti diktátoroknak létrehozott operett-találkozón, ahol a következőket mondta:
„…Ha sikerülne ezt a portfóliót megszerezni, akkor keleti partnerség ügyében szoros együttműködésünk lesz Azerbajdzsánnal, és a tagsági tárgyalások ügyében pedig Törökországgal. Ha sikerül ezt a portfóliót megszereznünk, akkor örömmel állunk az Önök rendelkezésére, hogy segítsük az Önök törekvéseit…”
Az ember ennek tükrében valahogy azt feltételezi: a miniszterelnök tényleg arra törekszik, hogy Várhelyi megválasztását megakadályozza. Ez is egy lehetséges fideszes opció. Ha ugyanis Várhelyi nem kapja meg a pozíciót, úgy a Bizottság megszavazására sem kerül sor még ebben az évben, s így lényegében von der Leyen sem kezdheti meg az érdemi munkát. Márpedig, ha az unió nem tud érdemben működni, ezzel Orbán megerősítheti saját táborában azt a benyomást, hogy egyedül ő dönt arról, milyen lesz az unió jövője, ráadásul örömteli perceket szerez azoknak is, akik hasonlókban reménykednek. Mint például Putyin.
Mindezek fényében aligha kétséges, hogy a magyar miniszterelnök csodálóinak tábora az uniós struktúrákban nem hogy gyarapodnak, de alaposan tovább csappant. Hogy a parlament baloldala miként vélekedik róla, az aligha lehet kétséges. Igaz, számosan beletörődnének Várhelyi megszavazásába, ha cserében az Európai Néppárttól (EPP) kapnának valamilyen kompenzációt. Erre viszont az EPP aligha fog vállalkozni, hisz ezzel teljesen magára rántaná a felelősséget az Orbán okozta káoszért s az annak nyomán az unóban kialakult válságért.
Ráadásul a pártcsalád már most azzal szembesül, hogy befolyásos vezetői pozícióiban – a frakcióvezetőtől, Manfred Webertől az új elnökig, Donald Tuskig – Orbán eltökélt ellenségei ülnek.
Hogy ez mennyire így van, jelzik az elmúlt hetek fejleményei. A Külügyi Bizottság elnöke, a német CDU embereként az EPP egyik befolyásos vezetője, David McAllister november 6-án kijelentette: nincs jelölt a szomszédságpolitikával és a bővítéssel foglalkozó biztosi pozícióra továbbra sem, így nincs tervezett időpont a meghallgatásra. Könnyen lehet – így McAllister –, hogy a Bizottság megszavazására csak valamikor január közepén kerül sor. Ugyanakkor még ugyanaz nap a titkárságokról az a hír jött, hogy Várhelyi meghallgatása november 18-án lesz. Egy napra rá, a leköszönő szomszédságpolitikai és bővítési biztos, Johannes Hahn meghallgatásán McAllister korábbi kijelentését megismételte, s erre azonnal jött a hír, hogy a meghallgatást előrehozták 14-re.
Az egymásnak ellentmondó hírek és McAllister nem is rejtegetett averziója Várhelyit illetően arra utal, hogy a legnagyobb ellenállás épp az EPP-ben bontakozik ki Orbánnal szemben. Ugyanezt támasztja alá egy – nevét mellőzni kérő – néppárti vezető, aki a Politico-nak tegnap azt nyilatkozta:
„Hatalmas küzdelem várható a Néppártban Várhelyi megszavazása miatt…”
Egy másik pedig ezt mondta:
„Szó sincs arról, hogy Várhelyi lenne a várományos a bővítési portfólióra. Hogy egy biztos kifejezetten saját országa céljait próbálja ráerőltetni a Bizottságra, az nélkülöz minden politikai realitást.”
Ursula von der Leyen viszont levelét megírta Várhelyi nagykövetnek, melyben összegezte elvárásait a „jövendő biztossal” szemben. Csak hogy von der Leyen írt már efféle levelet – például Trócsányi Lászlónak, aki aztán csúfosan elbukott, s támogató szavazatokat csak a szélsőjobbról kapott.
Hogy mi lesz mindennek a folytatása, az egy többismeretlenes egyenlet, de egy valami már most nyilvánvaló: az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már jó ideje sorozatosan arra használja fel a jelölési procedúrát, hogy Orbán Viktort megalázza. Nem jókedvében teszi ezt, hanem azért, hogy a magyar miniszterelnöknek esélye se maradjon komoly tényezőként feltüntetnie magát a nemzetközi életben.
Orbán politikai lejáratása pedig elsősorban a jobboldalnak fontos, hisz eddig őket és csakis őket blamálta a magyar miniszterelnök összes provokatív megnyilatkozása.
Ara-Kovács Attila
