Az irodalmi Nobel-díjas magyar íróról-íróval készült könyv, a Kertész Imre élete és halálai (Magvető) nemrégiben jelent meg magyarul, szerzője Clara Royer.
Az éjszakáit presszókban, bridzsezéssel, pókerezéssel töltő fiatal Kertész Imre megismerkedik egy nála kilenc évvel idősebb, korántsem dekoratív, nagyszájú nővel, aki bekéredzkedik hozzá éjszakára. A nemrégiben leszerelt, állandó munkahellyel nem rendelkező, alkalmi munkákból élő fiatalember maga is albérletben lakik – szigorú főbérlője másnap fel is szólítja, hogy minél hamarabb igyekezzen megszabadulni ettől a nőtől. Nem így történt: Vas Albina élettársa, majd első felesége lett a későbbi Nobel-díjas írónak, aki megismerkedésük idején, 1953-ban még nem találta meg élethivatását.
Kertész később „börtönszolidaritásnak” nevezte azt az érzést, mely Albinával összehozta: Albina ugyanis megismerkedésükkor szabadult Kistarcsáról, ahova hamis vádak alapján internálták. Meg akarta írni Albina történetét, úgy érezte, tartozik ezzel neki, hiszen az asszony neki szentelte életét, sokáig az ő fizetése biztosította a megélhetésüket, s ez tette lehetővé az író számára, hogy intenzíven a készülő regényeivel foglalkozhasson. „Az én munkám az ő emlékműve is” – mondta az író az Albina temetésén elhangzott búcsúbeszédben.
Látszólag kitárulkozó
A Kertész-életmű figyelmes olvasója szembesülhet a látszólag kitárulkozó, az önéletrajzi elemekkel mégis óvatosan bánó beszédmóddal. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk Kertész fikciós műveit is önéletrajzként olvasni, főleg ha bizonyos elemek valóban találkoznak az önéletrajzi tényekkel. Az a hamis képzetünk alakulhat ki, mintha a műveket az életrajz tenné érdekessé, s egy valódi életrajz megírására nem is lenne szükség.
Egy francia irodalomtörténész idén magyarul is kiadott könyve cáfolja ezeket a tévhiteket.
Clara Royer, a Paris-Sorbonne Egyetem magyar irodalommal foglalkozó docense 2013-ban kereste fel először budapesti otthonában az akkor már idős, ápolásra szoruló írót. Előbb egy párizsi konferenciára szerette volna meghívni, később egy – kiadói megbízás alapján – készülő Kertész-életrajzához gyűjtött anyagot. Könyvében, mely magyarul Kertész Imre élete és halálai címmel jelent meg, a nyomtatásban is megjelent szövegek mellett a Kertésszel folytatott beszélgetéseinek rögzített hanganyagára, a Berlini Művészeti Akadémia Archívumában található, az író engedélyével áttanulmányozott Kertész-kéziratokra, fényképekre, dokumentumokra is hivatkozik. De – ahogy a kötet alcíme (Életrajzi esszé – a szerk.) is mutatja – nem szokásos életrajzot ír, hanem a művek értelmezését kitágító, az életműben való elmélyülést segítő esszét.
A francia cím (L’histoire de mes morts – Halottaim története, a szerk.) még radikálisabb a magyarnál, élettörténet helyett a halálok történetét ígéri, Kertész mottóként is idézett kijelentésével összhangban:
„Életem története a halálaimból áll, ha el akarnám beszélni az életemet, a halálaimat kellene elmondanom.”
Clara Royer és Kertész beszélgetéseit is a közelgő halál árnyékolja be, végig bizonytalan, hogy a következő találkozó megvalósulhat-e. A beszélgetés magyarul folyik, az írót szórakoztatják a francia nő kiejtési hibái, a látogatótól megkönnyebbülést, felszabadító nevetést vár, nehezen viseli, ha a közös múltidézés könnyeket csal beszélgetőtársa szemébe, ezért „a legkegyetlenebb kérdések” mindig a következő alkalomra halasztódnak. Utoljára 2015 szeptemberében találkoznak. „Meg akartam óvni tőle ezt a könyvet, és őt ettől a könyvtől” – írja Royer. A végső szembesítés valóban elmarad. „Azt mondtam, áprilisban jövök legközelebb Budapestre. Jöttem is, 22-én, a temetésére.”
Áldozatból hóhér
Az életrajz nem a születéssel, gyerekkorral kezdődik, hanem az íróvá érés folyamatát követi. Ebből a szempontból meghatározó a buchenwaldi tábor elhagyása és a hazatérés között eltelt időszak. Kertész a rendszerváltás után tervbe vette ezeknek a történéseknek a regénybe foglalását. A legyőzött Németországban játszódó, Zóna című regény ugyan nem íródott meg, néhány eleme azonban bekerült a Sorstalanság forgatókönyvébe. A buchenwaldi tábor felszabadítása után a kissé már felerősödött, de az indulási súlyánál még mindig húsz kilóval kevesebb fiú a felszabadító nyugati hadsereg katonáinak intése ellenére a szovjet zónába lép át. Egy vonat tetején utazik, mikor táskáját – benne az amerikaiaktól kapott meleg takaró, konzervek – egy orosz katona erővel elveszi tőle, hiába magyarázza, hogy ő zsidó.
„Kertész ekkor értette meg, hogy mindaz, ami addig történt vele, semmi ellen nem nyújt majd védelmet”
– szögezi le Royer.
Az otthoni életbe való visszailleszkedés hamarosan egy újabb diktatúra szabályaihoz történő igazodással lesz egyenlő. Amint betöltötte a tizenhatodik életévét, Kertész lelkesen lépett be a kommunista pártba (igaz, amint erről a K. dossziéban is vall, kicsit meglepődött, mikor az egykori nyilas házmestert is meglátta az egyik gyűlésen). Érettségi után Kertész kommunista újságíróként szolgálta a rendszert. Royer beszámol olvasóinak a Világosság című lapban, 1950-ben megjelent sztahanovista cikkekről (például A Danuvia ezerszázalékos „Szabad Ifjúság”-brigádját lelkesedéssel követi az üzem fiatalsága címűről), majd a fiatal újságíró kiábrándulásáról is. Kertész a besorozást – barátjához hasonlóan – egyetemi beiratkozással próbálja elodázni, de hamarosan lelepleződik. Sorkatonaként az egykori áldozat hóhérrá válik: börtönőr lesz a katonai ügyészség központi börtönében. Ez az élmény ihlette első regénytervét, az Én, a hóhért, melynek egyes elemei A kudarc című regénybe kerültek bele. Ahogy a Mentés másként című könyvében írja: „Nem Auschwitz – az elszenvedés – tett íróvá, hanem a katonai börtön – a hóhér, a ‘Täter’ helyzete.”
Kettős élet
Az elhatározás, hogy író lesz, A kudarcban olvasható, egy L alakú hivatali folyosón történt föleszmélés során egyértelműsödik. Royer ezt úgy értelmezi, hogy „Kertész kilép a dionüszoszi tömegből”, elhatárolja magát a táborok, a sztálinista diktatúra által meghatározott „engedelmességre késztető mechanizmusoktól”. Belső emigránsként persze ez az elhatárolódás nem lehet tökéletes. A sok nyelvet beszélő, talpraesett Albina, aki teherautó-sofőrként, majd pincérnőként kénytelen dolgozni, 1956-ban el akarja hagyni Magyarországot. Kertész ugyan – mivel akkor még nem voltak házasok – felajánlja neki, hogy menjen egyedül (neki ugyanis a regényíráshoz magyar közegre van szüksége), de Albina szolidaritásból mellette marad.
Ezután következik Royer kifejezésével a „kettős élet” időszaka, a Kádár-rendszer idején ugyanis a titkos regényírás mellett Kertész kénytelen a közönség ízlését és bizonyos ideológiai elvárásokat is kiszolgáló vígjátékokat írni (egyrészt pénzszerzés miatt, hiszen csak Albinának van állandó bevétele, másrészt, hogy elkerülje a munkakerülés vádját). Az írónak ekkoriban még társadalombiztosítása sincs, betegségeit az ismerős orvos szerencsére hajlandó Albina kartonjára vezetni.
A regényírás mindemellett nem megy könnyen, az Én, a hóhér terve kudarcba fullad (ennek az első regénynek kiadatlan töredékei a hagyatékban találhatók meg), helyette a deportálás témája kezdi foglalkoztatni.
Közben barátai javaslatára fog bele vígjátékok írásába. A közös munkával született darabokat, melyek Royer szerint Kertészt középszerű szerzőnek mutatják, sikerrel játszották nemcsak Magyarország vidéki városaiban, hanem a határon túl is. A Bekopog a szerelem című színművet, mely főleg egyik betétdala, a slágerré vált Járom az utam miatt lett közismert, 1961-ben Pozsonyban és Komáromban is bemutatták.
Kertész kollaborációnak érzi ezt a tevékenységét, s gyakran elmélkedik színház és diktatúra viszonyáról. Ezeket a korai darabokat azután tagadta meg végérvényesen, hogy egy Nyugatra került volt barát a Nobel-díj miatt irigykedve plágiummal vádolta meg.
Az írói státus
Regénye, A muzulmán (az első terv szerint ez lett volna a Sorstalanság címe) nagyon lassan készült: az író 31 éves korábban kezdte el és 44 éves korában fejezte be. Közben a vígjátékok sikere a család előtt is kicsit megnyugtatóbbá tette a helyzetét, különösen anyja, a becsvágyó Aranka szerette volna megérni, hogy fiából végre legyen valaki. Az igazi siker azonban csak jóval később jött el. A deportálás témáját Kertész nemcsak saját emlékeire hagyatkozva írja meg, hanem emlékeit irodalmi forrásokkal, dokumentumokkal, filmfeldolgozásokkal, az eredeti helyszín látványával is szembesíti. A holokausztirodalom közhelyeitől tudatosan igyekszik elhatárolódni, és megpróbál egy irónián alapuló saját nyelvet kialakítani. A kéziratot elutasító Magvető Kiadó viszont éppen a közhelyekre tartana igényt: a Sorstalanság megjelenésének évében kiadják például Moldova György A Szent Imre-induló című regényét, melynek főszereplője egy tizenegy éves fiú, aki a vészkorszakban különféle megpróbáltatásokon megy keresztül.
Royer a két regényt összevetve megállapítja, hogy a Sorstalansággal szemben Moldova műve „mindenféle formai újítástól mentes”, a „heroikus és patetikus hagyományba illeszkedő” történet, s didaktikus szempontból is jobban megfelelt a kiadó elvárásainak, hiszen még a felszabadító szovjet csapatokat is dicsőítette.
A Szépirodalmi Könyvkiadó ugyan megjelenteti 1975-ben a Sorstalanságot, de Kertésznek nemcsak a kiadói apparátus közönyével, a szerkesztők erőszakos stiláris beavatkozásaival, hanem a szándékosan lefojtott recepcióval és a terjesztés anomáliáival is szembesülnie kell.
A megjelenés után azonban írói státusa lesz, beléphet az Írószövetségbe, jogosult lesz társadalombiztosításra, s a szigligeti Alkotóházban is dolgozhat. Bár Royer szerint Kertész „tagadhatatlan undort érzett a magyar ‘irodalmi közeggel’ szemben”, Szigligeten mégis megalapozódott barátsága például Pilinszky Jánossal, akinek a műveiért rajongott, vagy Ottlik Gézával, akivel a bridzsezés szenvedélye hozta össze.
Részben Szigligeten íródott a Kaddis a meg nem született gyermekért című könyv, melyet sokan vallomásként, „hitvesi kapcsolata feltárásaként” akartak értelmezni. A mű főszereplőjének Kertészhez hasonlóan nem született gyermeke, el is válik feleségétől, aki viszont gyereket szeretne. Royer könyvéből olyan életrajzi háttér információt tudunk meg ezzel kapcsolatban, hogy itt nem Albina és Kertész vitájáról van szó (Albinát meg is kellett volna műteni ahhoz, hogy egyáltalán gyereket vállalhasson, de addigra már egyébként is kifutott az időből). A meg nem született gyermek története az író egyik (a könyvben meg nem nevezett) szerelméhez kapcsolódik: a pár az abortusz mellett dönt, de az asszony még a művi beavatkozás előtt elvetél. „Ezúttal a szívembe markol: magtalanul távozom. Nem hagyok magam után életet. Könnyű volt szembenézni a kérdéssel addig, amíg a sors fel nem kínálta” – írja Kertész egy kiadatlan feljegyzésében.
Elodázott öngyilkosság
Royer könyvének hangsúlyai az intellektuális kihívásokon vannak, de az Auschwitztól a Nobel-díjig ívelő életút is élesen kirajzolódik. Külön fejezet foglalkozik Kertésznek a nyolcvanas években született műfordításaival (például Sigmund Freud, Joseph Roth, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein műveit magyarította), melyek révén a német nyelvhez és kultúrához is egyre szorosabban kötődött. Az anya halála (illetve az azt megelőző vegetatív állapot és a tábori muzulmánlét összefüggései), a szerettei kihasználása miatt érzett bűntudat, a rendszerváltás utáni utazások, az Albina halála utáni mély depresszió, a második feleség, Magda jótékony hatása férje hangulataira, a Nobel-díj megsemmisítő jellege, a magyarországi vádaskodások, majd a Parkinson-kór következtében a végső leépülés – mindezek nemcsak az életrajz fontos elemei, hanem az önarcképszerű művek témái és alapanyagai is.
Minden könyv egy elodázott öngyilkosság
– írja Kertész a Gályanaplóban. Clara Royer tényfeltáró munkán alapuló, elgondolkodtató könyve ezeknek az elodázott öngyilkosságoknak, az így megszületett műveknek, vagyis Kertész halálaiból összeálló életművének a tükre.
Clara Royer (1981)
Francia író, történész, irodalomtörténész. Több magyar vonatkozású könyv szerzője. Doktori munkájában a két világháború közötti magyar zsidó írókkal foglalkozott. 2015 és 2018 között a prágai Francia Társadalomtudományi Kutatóintézet (CEFRES) igazgatója volt. Jelenleg a Sorbonne docense, ahol a magyar irodalom és a szláv irodalmak, valamint a modernizmus a szakterülete. Első regényéhez magyar származású nagyanyjának története adta az alapötletet, a könyv Csillag címmel 2011-ben jelent meg franciául. (Magyarul 2013-ban a Geopen adta ki.) Nemes Jeles László alkotótársa, az Oscar-díjas Saul fia és a Napszállta társ-forgatókönyvírója. Itt elemzett kötete Kertész Imre: L’histoire de mes morts (Essai biographique) címmel 2017-ben jelent meg franciául.
Polgár Anikó írása
