Akár gratulálhatunk is az Orvosi Kamara elnökségének. Sikerült elfogadtatniuk az Orbán-kormánnyal az orvosi keresetek megduplázására és a hálapénz felszámolására irányuló koncepcionális elképzelésüket, melyeket az új elnökség megalakulása óta képviselnek. Ez volt programjuk egyik fele, és öröm, hogy – a járvány okán halmozódó feladatok miatt riadt kormány – engedett nekik.
Öröm, hogy a kormánydöntés óta nyilatkozó mindkét kamarai alelnök – Lénárd Rita és Álmos Péter – azt hangsúlyozta, hogy ez csak a teendő egyik oldala, a másik oldal az egészségügy strukturális átalakítása, amiből kiemelték a kórházi kapacitások „koncentrálását”.
A kamarai követelés és annak kormányzati elfogadása arra irányul, hogy a radikális béremelés ígéretével megállítsák az orvosok külföldre távozását illetve belföldi pályaelhagyását. Ez legalábbis részben sikerülhet. A további cél a hálapénz azonnali megszüntetése a magyar egészségügyben azzal, hogy annak nyújtását és elfogadását büntetendővé teszik.
Ez üdvözlendő törekvés, csak az a kérdés, hogy a szembenéztek-e a javaslattevők azzal, hogy mi is a hálapénz oka.
A javaslattevők – a Kamara és a kormány is – abból a közkeletű feltételezésből indulnak ki, hogy a hálapénzt azért nyújtják és fogadják el Magyarországon, mert az orvosok és más egészségügyi dolgozók méltatlanul alacsony hivatalos jövedelmet kapnak. Évtizedekkel ezelőtt ez igaz lehetett, ma már azonban más a helyzet. A keresetek az egészségügyben is nőttek, miként más értelmiségi szakmákban is, ugyanakkor – eltérően az évtizedekkel ezelőtti helyzettől – szabaddá vált az orvosok munkavállalása a nálunk jóval gazdagabb országokban. Emiatt orvosok ezrei távoztak külföldre, és az itthon dolgozók hivatalos keresetei a külföldi lehetőségekhez képest váltak versenyképtelenné. Erre reagál a keresetnövelési javaslat, amit mindenki helyesel.
A hálapénz fizetésének valódi oka az, hogy az emberek általában bizalmatlanok a magyar egészségügyben hozzáférhető ellátás színvonalával szemben, s külön juttatással igyekeznek megvásárolni a megfelelő gyógykezelést azoktól, akikkel az orvosnál, a kórházban kapcsolatba kerülnek.
Lehet a hálapénzt büntetni, de ahhoz, hogy megszűnjön a hálapénz nyújtására való késztetés – ahogy ilyen késztetés a legtöbb európai országban nincs –, nem elegendő az orvosi keresetek mégoly radikális emelése sem, ahhoz olyan helyzetet kellene teremteni, amikor a betegek az egészségügyi rendszer egészében bízhatnak.
Ehhez lenne szükség átfogó egészségügyi reformra, amelynek egyes elemeire a kamara vezetői felhívják a figyelmet, a kormány és – teszem hozzá szomorúan – a parlamenti ellenzék nem. Elvégre az egészségügy szakértői az egyik, viszonylag egyszerű reformlépésnek évtizedek óta azt tekintik, amit eufemizmussal a kapacitások „koncentrálásának” neveznek, és ami kórházak és kórházi osztályok megszüntetését jelenti. Ezt egyfelől az ellátás minőségének javításával, másfelől a költségek csökkentésével szokták indokolni, jogosan.
Utoljára a második Gyurcsány-kormány próbálkozott ezzel, magára vonva az ellenzéki Fidesz gátlástalan támadásait. A mindenkori ellenzék minden ilyen törekvést ellenez, a mai parlamenti ellenzéki pártok is. Az Orbán-kormány is tíz éve óvakodik az ilyesmitől.
Az Orbán-kormány tíz éve alatt végbement a magyar egészségügyi rendszer spontán, de átfogó átalakulása: a néhány szakmában korábban is létező, saját zsebből fizetendő magánorvoslás magánkórházak és rendelők széles hálózatává bővült a magasabb jövedelműek igényeinek kiszolgálására. Orvosok és ápolók széles köre biztosította megélhetését másodállások révén részben az állami, részben a magánegészségügyben. A kormány mostani törvénye ezt a lehetőséget a keresetnöveléssel párhuzamosan összeférhetetlenségi szabályok bevezetésével megszünteti, illetve kivételesen egyedi miniszteri engedélyhez köti.
Vajon az összeférhetetlenségi szabály érvényesíthető-e a szakdolgozóknál, akiknél a keresetek növekedése nem követi az orvosi keresetekét? További kérdés, hogy ilyen feltételek mellett fenn tud-e maradni az állami egészségbiztosítás által finanszírozott állami ellátás és a jelentős befektetésekkel létrehozott magánegészségügy egymás melletti működése.
Az ellenzék reakciója arra, hogy a kormány elfogadta az Orvosi Kamara keresetnövelési és a hálapénzt megszüntető javaslatát, lényegében arra korlátozódott, hogy követelte a keresetnövelés kiterjesztését a szakdolgozókra, háziorvosokra, a szociális szférában dolgozókra.
A DK még a lépcsőzetes helyett azonnali, sőt visszamenőleges bevezetést is szorgalmazta (miközben a lépcsőzetes emelést a kamara elfogadta). Látványosan rálicitáltak tehát a kormány törvényjavaslatára. Ugyanakkor az ellenzéki pártok fel sem vetik, hogy a keresetnövelést és a hálapénz megszüntetését össze kellene kapcsolni az egészségügyben szükséges reformlépésekkel.
Az összeférhetetlenségi szabályhoz (melyet a kamara ugyan nem javasolt, de elfogad) az ellenzéki pártoknak nincs mondanivalója, nem is tudhatjuk, hogy mit gondolnak róla, s mit gondolnak az állami és magánszektorra tagozódó duális egészségügyi rendszerről.
A parlamenti vitában előadott éles bírálatok után az ellenzéki képviselők megszavazták a törvényt, még a tartózkodni sem volt bátorságuk. Miközben panaszkodtak a kivételes eljárás miatt, azt is megszavazták.
Igen, nehéz nemet mondani olyan törvényre, amely bizonyára népszerű, a szocialisták egy évtizede ezt teszik, most azonban a DK is együtt szavazott a többiekkel.
