Kövér László, aki nemcsak a Fidesz alelnöke, de a magyar Országgyűlés elnöke is, a szlovákiai Somorján avatott emlékművet a háború után kitelepített magyaroknak.
Kövér e szavakkal emlékezett:
„A bűn nem akkor teljesedik be, amikor elkövetik, hanem akkor, amikor elfelejtik. Amit a felvidéki magyarság ellen 1945 és 1947 között elkövettek, az Isten és ember előtti bűn volt. Ha az áldozatok utódai elfelejtik az elődeik ellen elkövetett történelmi bűnöket, akkor a bűnök a jövőben megismétlődhetnek, és az utódok ismét bármikor védtelen áldozatokká válhatnak. (…) van erkölcsi alapunk arra is, hogy szelíd, de állhatatos türelemmel várjuk a bocsánatkérés és elégtételadás gesztusát a magyarok ellen a múltban elkövetett bűnökért az utánunk következő nemzedékek békéje érdekében.”
Ismerjük el, ezek önmagukban véve szép és igaz mondatoknak tűnnek. Amit Ivan Korčok szlovák külügyminiszter írt erre a maga Facebook-oldalán, az egyáltalán nem rokonszenves. Saját fordításomban idézek belőle:
„Arra kérem Magyarország felső vezetőit, hogy tiszteljék a Szlovák Köztársaságot. Semmiképp nem vonom kétségbe Magyarország jogát, hogy a maga módján szemlélje a történelmet, de azt kérem, hogy a történelmi események kezelésében tartsák tiszteletben Szlovákiát.
Ahogy Magyarország felső vezetői újra meg újra felvetik a történelmi kérdéseket, az ellentétben áll a Szlovákiához fűződő jó kétoldalú kapcsolatok kinyilvánított törekvésével.
(…) Csalódott vagyok amiatt, ahogy Budapestről folyamatosan célozgatnak és kioktatnak bennünket a közös történelemről. (…) A háború utáni rendezés lezárt téma, és kapcsolatainkat a jelenre és a jövőre tekintve kell alakítanunk. Ennek része a magyar kisebbséghez tartozó honfitársainkkal való megbékélés is. Arra kérem ezért a magyar vezetőket, hogy mérlegeljék, hogy mit mondanak, ne veszélyeztessék ezt a megbékélést, és tartsák tiszteletben a Szlovák Köztársaságot.”
Időközben a szlovák külügyminisztérium hivatalos jegyzékben is megismételte ezt.
Korčok külügyminiszter azt mondja, amit a szlovák politikusok évtizedek óta mondanak. Kövér László pedig azt, amit a szlovákiai magyar és a magyarországi politikusok radikálisabb része mond. Ebből az persze
igaz, hogy a szlovákiai magyarok teljes jogfosztása és kitelepítése kegyetlen, embertelen, az emberi jogokat súlyosan sértő eljárás volt.
A korabeli csehszlovák elit bosszúja volt a német és magyar kisebbséggel szemben, bosszú azért, hogy e kisebbségek léte hivatkozási alap volt Hitler és Horthy számára a csehszlovák állam szétverésére. Alaptalan bosszú volt még a Szudéta-vidéken élő németekkel szemben is, akiknek csak egy kisebbsége játszott aktív szerepet a müncheni egyezményhez vezető folyamatban, de különösen alaptalan volt a szlovákiai magyarokkal szemben.
Bizony akkor járna el helyesen a szlovák politikai osztály, ha ezt hét évtized elteltével elismerné – de nem teszi.
Csehországban legalább Havel elnök tett – még csehszlovák szövetségi elnökként – ilyen gesztust, amiért a csehek közül sokan nehezteltek is rá, majd Václav Klaus miniszterelnöksége idején Helmuth Kohllal tettek egy közös politikai nyilatkozatot, amelyben a cseh fél legalább a kitelepítés során történt atrocitások – és nem maga a kötelező kitelepítés – miatt fejezte ki sajnálkozását. (Az ellenzékben levő szociáldemokraták nem is szavazták meg a dokumentum ratifikációját a cseh parlamentben.)
Lengyelország idáig sem ment el, a tizenkétmillió német kitelepítését a lengyelek mindmáig helyénvalónak tekintik.
Persze, Lengyelország esetében mégis csak arról van szó, hogy a németeket a háborús vereség nyomán, a határok gyökeres átrendezése, Lengyelország nyugatra tolása kapcsán, a szövetséges nagyhatalmak közös döntésével űzték el erőszakkal az Odera–Neisse-határtól keletre (nagyobb részt Lengyelországhoz, kisebb részt a Szovjetunióhoz) került területekről. Hasonlóképpen a szövetséges nagyhatalmak döntöttek a szudétanémetek kitelepítéséről is Csehszlovákiából. Willy Brandt 1969-70-ben elindított új keleti politikájával elfogadta az Odera-Neisse határt, és sem Lengyelországgal, sem Csehszlovákiával vagy mással szemben sem veti fel a német állam a kitelepített németek millióit ért jogtalanság kérdését.
Brandt fontosabbnak tartotta a megbékélést Németország keleti szomszédjaival, s így gondolkodnak mindmáig a német politikusok.
A Beneš-dekrétumok a németek jogfosztásával a nagyhatalmi döntéseket fordították le csehszlovák jogszabályokra, s Csehország mindmáig számíthat az ügyben a szövetséges nagyhatalmak támogatására. A szlovákiai magyarok ügyében azonban a nagyhatalmak nem járultak hozzá hasonló eljáráshoz, ezért próbálkoztak annak idején „lakosságcserével”, és telepítettek magyarokat kényszerrel az elűzött németek helyére, kényszermunkára Észak-Csehországba.
Kétségtelen, hogy indokolt lenne, ha a demokratikus szlovák állam legalább valamilyen gesztust tenne az ügyben.
A jogsértések 1948-tól, a kommunista hatalomátvételtől megszűntek, a Csehországba deportáltak visszatérhettek szülőföldjükre, a magyarok állampolgári jogait visszaadták, de az elvett tulajdont nem, s a történtek jogsértő voltát sem korábban a csehszlovák, sem 1993 után a szlovák állam nem ismerte el.
Mindamellett nem jó, ha akár a szlovákiai magyar politikusok, akár a magyar állam vezetői ezt újra meg újra felvetik.
Hiába igaz, hogy a Szlovákia és Magyarország közötti határ az első bécsi döntés nyomán került a legközelebb az akkori nyelvhatárhoz, az első bécsi döntést a két fasiszta nagyhatalom hozta, és a külvilág joggal sorolja ezt a határváltozást is a második világháborúba torkolló folyamat állomásai közé.
A csehszlovákiai magyarok jogfosztását sem különbözteti meg világosan a németekétől. Abban sajnos Korčok külügyminiszternek van igaza, hogy az ilyen fellépés árt a szlovákiai magyarok helyzetének ma Szlovákiában. Ahhoz, hogy valamikor a szlovák állam ezt maga megtegye, a szlovák demokraták körében, mindenekelőtt a politizáló szlovák értelmiségben kell erre megérnie a helyzetnek. A magyarországi politikusok fellépése ezt inkább hátráltatja, mintsem, hogy segítené.
