Featured

A Nyugat afganisztáni összeomlása azt mutatja, hogy demokratikus intézményeket nem lehet erőszakkal és külföldi segélyekkel létrehozni. A tanulság az Európai Unió számára egyértelmű kell, hogy legyen: ha nem jár elöl jó példával, és nem zárja ki a határain belül létező autokratákat, akkor a demokrácia melletti kinyilvánított elkötelezettsége semmit sem fog jelenteni.

Miután Magyarország tavaly júniusban elfogadta az iskolákban az „LMBTQ-tartalmakat” tiltó törvényt, Mark Rutte holland miniszterelnök megállapította, hogy az országnak „nincs helye többé az EU-ban”. Igaza van. Az Európai Uniónak el kellene kezdenie Magyarország kizárását, majd meg kellene fontolnia, hogy ugyanezt tegye Lengyelországgal is – írja Daron Acemoglu a Project Syndicate portálon.

Az elmúlt évtizedben Magyarország és Lengyelország következetesen aláásta a jogállamiságot és a demokratikus intézményeket, amelyek elvileg az európai projekt középpontjában állnak.

  Orbán Viktor magyar miniszterelnök önjelölt „illiberális demokráciája” téves elnevezés: már nem beszélhetünk demokráciáról.

A bíróságok egyre inkább Orbán Fideszének ellenőrzése alatt állnak, a médiának alig maradt szabadsága, a civil társadalmi szervezetek folyamatos fenyegetés alatt működnek, az egyetemeket pedig már megfosztották attól a kevés autonómiától is, amivel rendelkeztek.

Lengyelországban eközben a hasonlóan autoriter kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) nyíltan Orbán nyomdokaiba lépett. Bár a civil társadalmat és az ellenzéket még nem félemlítette meg ugyanilyen mértékben, folyamatosan aláássa az ország demokratikus intézményeit.

Az EU szemszögéből nézve a két ország elutasítja az az új vezetésű Európai Ügyészségbe történő belépést, ez az utolsó csepp a pohárban.

A júniusban indított EPPO feladata a csalás, a sikkasztás és az uniós pénzekkel kapcsolatos egyéb bűncselekmények kivizsgálása és üldözése. Nem meglepő, hogy bőséges bizonyíték áll rendelkezésre, amely mind a Fideszt, mind a PiS-t ilyen visszaélésekbe keveri.

Azzal, hogy Magyarország és Lengyelország megtagadja az EPPO hatáskörének elismerését, miközben továbbra is kapnak uniós forrásokat, az az európai projektet és mindent, amit az képvisel, nevetségessé teszik.

Ráadásul most egy újabb érv szól az EU mellett, hogy fellépjen Magyarország és Lengyelország ellen. A tálibok afganisztáni győzelme után már nem kétséges, hogy a demokrácia és a jogállamiság erőszakkal és külföldi segélyekkel történő megteremtésére irányuló nyugati erőfeszítések kudarcot vallottak. Mostantól kezdve a nyugati országoknak példát kell mutatniuk. Ahogy Jimmy Carter amerikai elnök mondta beiktatási beszédében:

„A legjobb módja annak, hogy más országokban növeljük a szabadságot, ha itthon is megmutatjuk, hogy a mi demokratikus rendszerünk követésre méltó”.

Nicolás Ajzenman, Cevat Giray Aksoy, Martin Fiszbein, Carlos Molina és én több mint 110 ország adatait vizsgáló új kutatásunkban kimutattuk, hogy a demokratikus intézmények nagyobb bizalmat keltenek, ha megbízhatóan biztosítják a gazdasági növekedést, a békét, a stabilitást és a közszolgáltatásokat. Az elmúlt négy évtized bizonyítékai arra utalnak, hogy a demokratizálódás regionális hullámokban zajlik, részben azért, mert a demokrácia iránti igény egyik országról a másikra terjed.

A demokrácia visszaesése hasonló mintát követett. Amikor a meglévő demokráciák kevésbé tűnnek utánzásra érdemesnek, a demokratikus intézmények kevésbé valószínű, hogy elterjednek.

Ezek a megfontolások kétszeresen érvényesek az EU-ra, mivel az EU küldetése a demokratikus intézmények létrehozása nemzetek feletti szinten.

Egy olyan időszakban, amikor a globális együttműködésre nagyobb szükség van, mint valaha, az EU eredendő történelmi kísérletét sikerként kell értékelni.

A második világháború végén a kontinens lepusztult és gazdaságilag kiüresedett, miután minden erőforrását a fegyverkezésre fordította. Míg az Egyesült Államokban a modern technológiák, például a hűtőszekrények, a központi fűtés, a belső vízvezetékrendszerek és a polgári közlekedési rendszerek elárasztották a világot, addig Európában ezek sehol sem voltak.

Nagy-Britanniában, amely jobban járt, mint a kontinens többi része, 1947-ben csak a házak felében volt meleg víz vagy beltéri vízvezeték. Németországban számos nagyváros – köztük Hamburg, Köln, Düsseldorf, Drezda és Berlin – romokban hevert a szövetségesek bombázásai után. Mintegy 20 millió német hajléktalanná vált, és az ország háború előtti lakosságának 10%-a meghalt. Európa többi része alig volt sokkal jobb helyzetben. A megszállt Franciaország, Belgium és Hollandia hosszú felépülés elé nézett, miután a nácik kegyetlenül kifosztották őket.

Mindennek tetejébe a történelmi ellenségeskedés – különösen Németországgal szemben – minden idők legmagasabb szintjén állt. Sokan azt feltételezték, hogy a kommunizmus vagy a konzervatív diktatúrák nagyobb valószínűséggel fognak teret nyerni, mint a demokrácia. A békét a legjobb esetben is bizonytalannak tartották.

De mint ma már tudjuk, a béke győzött, és a demokrácia gyökeret vert és kivirágzott egész Nyugat-Európában, kivéve Spanyolországot és Portugáliát (amelyek a későbbi évtizedekig saját kvázi-fasiszta diktatúrájuk alatt maradtak).

Gazdasági szempontból a helyzet hihetetlen ütemben javult; a háborút követő három évtizedet „les trente glorieuses” – a dicsőséges 30 év – néven emlegették.

A közelmúltban az EU közép- és kelet-európai terjeszkedése kezdetben szintén sikeres volt. Nehéz elképzelni, hogy Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és a balti országok ilyen gyors demokratikus átalakuláson mentek volna keresztül az uniós csatlakozás és finanszírozás lehetősége nélkül. És ugyanilyen valószínűtlen, hogy Lengyelország az EU nélkül a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált volna.

A keleti terjeszkedés azonban most úgy tűnik, hogy Európa Achilles-sarkává vált.

Magyarország és Lengyelország az EU működési zavarainak és intézményi gyengeségeinek szimbólumai lettek.

Magyarország kizárása és Lengyelország hiteltérdemlő megrendszabályozása komoly döntés, amelyet nem szabad elhamarkodottan meghozni. Bármelyik tagállam választhat olyan kormányt, amely megpróbálhatja gyengíteni a demokratikus intézményeket (ahogyan Olaszország tette Silvio Berlusconival, és ahogyan Nagy-Britannia tette Boris Johnsonnal). Általában a legjobb módja a leendő tekintélyelvűekkel szemben az, ha hagyjuk, hogy a demokratikus intézmények végezzék a munkájukat, és bízunk abban, hogy a választók eltávolítják a veszélyes politikusokat.

Magyarország azonban a szabályt erősítő kivétel lett. Miután több mint egy évtizede Orbán Fidesz pártja irányítja Magyarországot, úgy tűnik, hogy a demokrácia halálos sebet kapott, ami kétségessé teszi, hogy a választók valaha is el tudják távolítani a jelenlegi rendszert.

Minél tovább kezeli az EU Magyarországot normális demokráciaként, annál nagyobb kárt okoz saját magának. El kellene kezdenie a szabályok megváltoztatását, hogy felléphessen Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, még akkor is, ha ezek az országok megpróbálnak vétójogukkal visszaélni.

Első lépésként az Európai Unióról szóló szerződés hetedik cikkelyére hivatkoznia fel kell függeszteni Magyarország szavazati jogát, majd leállítani az uniós pénzek folyósítását az országnak, s közben a tagság megszüntetésének jogi kereteit megteremteni.

Hacsak nem történik valami csoda, hogy az utolsó pillanatban visszatér a demokrácia, Magyarországnak távoznia kell, hogy az európai projekt fennmaradhasson.

ford.: Ara-Kovács Attila