Meghallgatva majd elolvasva Orbán Viktor október 23-i, vitathatatlanul hatásos beszédét, be kellett látnom: Orbán ezúttal is valóságos hazugságvárat épített fel, és ezzel ragadta magával azokat, akik hagyták magukat magával ragadni, akik szeretnek neki hinni, mert amit mond, az beilleszthető a világképükbe.
Orbáni a világképnek központi eleme pedig nem más, mint a külvilággal szembenálló, a külvilág által örökké támadott Magyarország állandó küzdelme „a fennmaradásért”. Mint Orbán legtöbb megszólalásának, ennek a beszédnek is a harc volt a vezérmotívuma, ahol ő vezeti a harcot, amelyet az általa vezetett magyarság az általa felrajzolt ellenséggel vív.
Más kormányok vezetői a gazdasági fejlődés biztosításának lehetőségeiről és módjairól, az adott társadalom kohéziójának erősítéséről, a mindenütt jelenlevő szegénység visszaszorításáról, klímavédelemről és más világproblémákról szoktak beszélni programadó beszédjeikben, ő azonban csak harcról tud már beszélni, s ehhez kell ellenséget kreálnia. Erre kínált alkalmat 1956 évfordulója:
„Szabadság a rabsággal szemben, függetlenség a megszállással szemben, magyar hazafiak a kommunisták ellenében.”
Ez volt az a kiindulópont, amely még igaz is, hiszen 1956 valóban erről szólt, egy pontosítással: a kommunisták is magyarok voltak. A kiinduló szembeállításnak ez a kis pontatlansága azután gyökeresen hamis szembeállítássá terebélyesedett, amikor 1956-tal Orbán párhuzamba állította 2006-ot.
„Ezzel a Magyarországgal húzott ujjat 2006-ban ismét a kommunisták új nemzedéke” – mondta Orbán 2006-ról, kommunistákként írva le az MSZP–SZDSZ kormánykoalíciót és parlamenti többséget.
Azt állította róluk: „Hazugságok árán jutottak hatalomra”, holott kormányra jutásuk 2002-ben történt, s éppen az első Orbán kormány korrupciójának, fennhéjázásának volt betudható.
A Gyurcsány-kormány „bűneit” sorolva azt állította: „eltörölték a családtámogatásokat”, holott nem eltörölték, hanem a családi adókedvezményt beolvasztották a családi pótlékba, hogy minden gyerekes család hozzájusson. „Összejátszva a nemzetközi bankvilággal, devizahitelek csapdájába csalták családok százezreit” – állította Orbán, holott a devizahitelek felvételével egészen a 2008-as pénzügyi válságig kifejezetten jól jártak azok, akik felvették azokat, s csak a svájci franknak a pénzügyi válság miatti, senki által nem előrelátott ugrásszerű árfolyamnövekedése okozta a valóban súlyos bajt.
Ilyen és hasonló állításokkal diabolizálta Orbán a politikai ellenfelet. 2006 őszéről pedig azt állította, hogy „Amikor pedig felemeltük a szavunkat, könnygázzal, gumilövedékkel és lovasrohammal válaszoltak.” Mintha a szavak felemelésén kívül nem lettek volna 2006-ban erőszakos támadások a rendőrkordonok ellen mind szeptemberben, mind októberben. Az övétől eltérő gazdaság- és társadalompolitikát állította be a nemzet tönkretételeként, a provokációval kikényszerített – és azután ellenőrizetlenné vált – rendőri intézkedést az ötvenes évek rákosista terrorjával folyamatos erőszakos hatalomgyakorlásként: ez Orbán hazugságvárának talapzata, a múlt gyökeres meghamisítása.
Nem lehet nem emlékeztetni arra, hogy az MSZP háromszor adta át szabályosan a kormányhatalmat választáson győztes ellenfelének, 1990-ben, 1998-ban és 2010-ben, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy semmilyen tekintetben nem tekinthető kommunistának, az ilyen folytonosság állítása nyilvánvaló hazugság.
Hazugság azért is, mert a hatalmon levő MSZP 1994-et követően, az SZDSZ-szel koalícióban a kormány játékterének szűkítésére, a kormánytól független intézmények (közmédia, ombudsmanok, bíróságok) erősítésére hozott törvényeket, a hatalommegosztást megszilárdítva, és nem felszámolva, a szabadság garanciáit erősítve, ami biztosan nem kommunistákra jellemző.
A beszédben a következő hazugság az orbáni magyar állam és a demokratikus Nyugat kapcsolatrendszerének meghamisítása volt.
„… amikor letörtük a rezsiárakat, amikor megskalpoltuk a multik extraprofitját, és amikor hazaküldtük az IMF-et, az egész Európai Unió ránk támadt. És ránk támadtak akkor is, amikor felépítettük a kerítést, és megvédtük a határainkat.”
Nem így történt: nem e piacellenes intézkedésekért támadták Unió illetékes biztosai a második Orbán-kormányt, hanem a jogállam leépítéséért: a bírók nyugdíjazásáért, a főbíró menesztéséért, a Klubrádió frekvenciája körüli huzavonáért, egyes befektetők jogsértő kiszorításáért.
A harmadik Orbán-kormány idején az Unió tudomásul vette Orbán embertelen menekültpolitikáját, a közös menekültpolitika orbáni blokádját, nem tehetett mást. Mégis, hamis történelmi párhuzammal folytatta: „Éppúgy, mint 1849-ben, 1920-ban, 1945-ben és 1956-ban is, az európai főméltóságok megint a fejünk felett, rólunk, de nélkülünk kívánnak dönteni.” Hogy lehet az elvesztett háborúk utáni hátrányos döntéseket párhuzamba állítani azzal, hogy a magyar államon számon kérik azoknak a normáknak a betartását, amelyeket maga vállalt az EU-csatlakozáskor? Eddig elment:
„Európaivá, érzékennyé és liberálissá vernek minket, ha beledöglünk is.”
Amikor Orbán azt állította, hogy „a Brezsnyev-doktrína levegője járja át Európát”, annyi igazság volt az állításában, hogy közös normák betartását kérik számon az azokat megsértő államon most is, mint Csehszlovákia 1968-as megszállásakor. A különbség azonban alapvető: akkor a „szocialista világrendszerbe” a szovjet hadsereg háborús győzelme nyomán kényszerültek bele a kelet-közép-európai kis országok, míg most a szovjet világhatalom összeomlását követően maguk jelentkeztek a NATO-ba és az Európai Unióba, a nyugati demokráciák közösségébe, s csak a közös normák teljesítésének alapos vizsgálata után nyertek oda bebocsátást. Ezt a gyökeres különbséget hazudta el Orbán ebben a beszédben is, mint az effajta párhuzamokkal évek óta mindig.
Ezúttal is a magyaroknak az idegen uralom elleni harcaként állította be saját törekvését a hatalom megtartására, ahol „a kommunisták” idegen hatalmak ügynökei voltak egykor is és azok ma is. „… itt, a Kárpát-medencében a szabadságért minden nap harcolnunk kell újra meg újra.”
Szabadságon pedig azt érti, hogy szabad neki a nemzetközi piac törvényeivel szemben mesterségesen szabni meg az energiatarifákat („rezsicsökkentés”), szabad neki a nemzetközi egyezményekkel szemben elzárkózni menekültek befogadásától, szabad neki a nemzetközi emberjogi normákkal szemben megbélyegezni a homoszexuálisokat.
Szabadságfogalma – mint évek óta mindig – nem az embereknek az állammal, a hatalmon levőkkel szembeni szabadságát jelenti, mint a liberális demokrácia híveinek szabadságfogalma, hanem csak az ő mint országúr szabadságát bármiféle akár belső, akár külső befolyástól, kontrolltól, és ezt tekinti a benne megszemélyesülő nemzet szabadságának.
A beszédet – híveit szédítve – újabb nyilvánvaló hazugsággal zárta: „Időben szólunk: aki eddig belénk harapott, annak belénk is tört vagy elvásott a foga”. A világgal harcoló magyarokat visszamenőleg erősebbnek mutatja annál, amik voltak, holott a magyarok Rákóczi, Kossuth, Tisza vagy Horthy vezetésével rendre vereséget szenvedtek, akár igaz ügyet, a magyar függetlenségét képviseltek, akár más népek alávetéséért szálltak be mások háborújába.
Az 1989 utáni új nemzetközi helyzet, az európai integráció a közös békés felemelkedésben való részesedést kínálta fel Magyarországnak, s ehelyett Orbán a maga önkényuralmának biztosítására olyan harcot vállal, amiből újra csak vesztesként jöhet ki az ország.
Erre a harcra mozgósítja híveit a hazugságok gondosan felépített várába húzódva.
