Két országban is parlamenti választást tartottak a hét végén, és mindkettőben vereséget szenvedtek azok, akiknek Orbán Viktor nemcsak politikai, de pénzbeli támogatást is adott, akiket fontos szövetségesének tekintett, és akik maguk is szövetségesüknek tekintették Orbánt.
Franciaországban Macron elnököt újjáválasztotta a franciák többsége, nem fenyegeti azonnali veszély az Európai Uniót. Szlovéniában a politikai újonc Robert Golub frissen létrejött pártjával legyőzte Janez Janšát. Nem arról van szó, hogy „az ellenzék” legyőzte volna „a kormánypártot”, hiszen Janša egy több pártból álló koalíció miniszterelnöke volt, amelynek a ciklus közben vette át kormányon kívülről a vezetését, amikor az előző választást követően alakult több párti koalíció felbomlott.
Azt mondja egy jobboldali „elemző”, hogy a szlovéniai választás azt mutatja, hogy le lehet győzni a kormánypártot, csak új ellenzéki politikai erőre van szükség. Ez csacsiság. Franciaországban a demokratikus oldal régi (egyébként nem annyira régi) vezetője, Szlovéniában a demokratikus oldal új vezetője azért győzhette le Orbán egy-egy szövetségesét, mert mindkét országban demokratikus választás volt.
Ez Franciaországban nyilvánvaló, mert ott egy szélsőjobboldali, EU-ellenes párt ellenzékből próbálja megszerezni a politikai főhatalmat. Szlovéniában Orbán szövetségese ugyan kormányon volt – immár másodszor –, de egyik miniszterelnöksége során sem tudta felszámolni a liberális demokráciát, nem tudott önkényuralmat építeni, noha tett kezdeti lépéseket ebben az irányban. Ugyanúgy nem, ahogy Szlovákiában Robert Fico, Csehországban Andrej Babiš sem tudott – többé-kevésbé Orbán barátjaként– önkényuralmat építeni, még ha Fico (és az őt felváltó Pellegrini) idején is valamelyest maffiásodott a szlovák állam, és Babišsal szemben megalapozottan merült fel korrupciós vád. Mindkét esetben törekedtek a sajtó, a média egy részének megszerzésére, nem is eredménytelenül.
Mégis, Szlovéniához hasonlóan Szlovákiában és Csehországban is szabad választáson lehetett legyőzni az Orbán-barát korábbi miniszterelnököt.
Babišt is, Ficot is, Janšát is rendszeresen állították párhuzamba Orbánnal, ez azonban tévedés. Ha szerettek volna is, de egyikük sem tudott Orbánhoz hasonlóan önkényuralmi rendszert felépíteni. Egyikük sem volt olyan fékezhetetlenül nacionalista, mint Orbán, egyikük sem állt olyan vehemensen szembe az Európai Unióval, egyikük sem volt Putyin szövetségese. (Csehországban Miloš Zeman köztársasági elnök vonzódott Oroszországhoz, de ő nem volt azonos Babišsal, ha volt is közöttük egyfajta érdekszövetség.) Ami azonban a legfontosabb különbség: pártjaik, a cseh ANO, a szlovák Smer vagy a szlovén SDS nem váltak állampárttá, és nem alakult ki a három országban az állampárttól való függőségeknek az élet minden területét átható rendszere. Ezért is lehettek szabadak és nagyjából tisztességesek is a választások, és ezért nyerhették meg azokat a hivatalban levő miniszterelnökkel és pártjával szemben olyan politikusok, akik korábban ellenzékben voltak.
Nálunk, Magyarországon gyökeresen más a helyzet. Orbán tizenkét évet töltött folyamatosan hatalmon, és ezt a tizenkét évet arra használta fel, hogy leválthatatlanná tegye magát és rendszerét. Nemcsak a választási rendszert alakította át a maga érdekei szerint, nemcsak a médiában épített ki túlsúlyt, de a gazdasági és kulturális életben is maga alá gyűrt elegendő szereplőt ahhoz, hogy a Fidesz állampárttá váljon, és a társadalom széles körét hatotta át a fideszes illetékeseknek való kiszolgáltatottságok rendszere. Ők adják a munkát, ők adják a megrendelést, ők adják a megjelenési lehetőséget és így tovább.
Találóan beszél erről Gőgös Zoltán, az MSZP egykori elnökhelyettese és országgyűlési képviselője: „… a falvakban fogva vannak az emberek. Olyan függőségi rendszerek épültek ki, amelyekben senki, még az ellenzéki szimpatizánsú emberek sem teszik kockára az egzisztenciájukat. És nemcsak a közmunkásokról beszélek, hanem az önkormányzati dolgozókról, az óvónőkről, a tanárokról, az orvosról, meg az ő szüleikről, gyerekeikről, unokáikról. Mindenkit fog a polgármester, akit meg fog a fideszes parlamenti képviselő. Aki nem áll be a sorba, nem jut fejlesztési forráshoz.
Durvább a jelenlegi függőségi rendszer, mint a Kádár-korszak végén volt.”
Ráadásul mindez nemcsak a falvakra nézve igaz, hanem valamilyen mértékben a városokra, egyetemekre, színházakra stb. is.
Ezért nevezi Gőgös illúziónak, hogy az ellenzéki pártoknak most neki kellene indulniuk a vidéknek. Nem hiszem el a választási vereségnek azt a magyarázatát, hogy az ellenzéki pártok nem ismerik a vidéket. Ismerik, jelen is vannak (képviselőjelöltjeik néhány kivételtől eltekintve ott élnek a választókerületben), csak tehetetlenek a Gőgös által leírt függőségi rendszerrel, a Kovách Imre szociológus által évek óta hangsúlyozott kiszolgáltatottsággal szemben.
Mégis, sok ellenzéki politikus, „elemző” és újságíró ma is úgy beszél az ellenzéki politika jövőjéről, lehetőségeiről, mintha demokráciában élnénk.
Holott nem így van, jól megszervezett önkényuralmi rendszerben élünk. Ezért írtam az ÉS-ben és mondtam Bolgár Györgynek a Klubrádióban, hogy a demokrácia híveinek nem a következő választásban kell most és a következő években gondolkodniuk, hanem az Orbán-rendszerrel szembeni szellemi–politikai alternatíva lépésről-lépésre történő felépítésében.
Demokráciában a kormány ellenfele az ellenzék, önkényuralomban a hatalmon levők ellenfele az ellenállási mozgalom, más szóval szabadságmozgalom. Amilyen a lengyel Szolidaritás vagy a csehszlovák Charta 77 volt. A szabadságmozgalomnak persze lehet, és kell is legyen parlamenti szárnya, de annak a szabadságmozgalom részeként kell működnie.
Az effajta önkényuralmakat az általuk szervezett választáson nem lehet „leváltani”, vagyis megdönteni. Akkor buknak, ha valamilyen belső vagy külső megrázkódtatás megrendíti őket, válságba kerülnek. Akkor kényszerülnek tárgyalni az ellenállási mozgalom vezetőivel a békés átmenetről a demokráciába, és állapodnak meg arról, hogy milyen választójogi szabályok alapján, milyen médiakörnyezetben kerüljön sor a választásra. Erre a valamikori helyzetre kell a demokrácia magyarországi híveinek időben felkészülniük.
