Featured

„Nekünk Mohács kell”, írta a költő a múlt század elején, és bizony nagyon valószínű, hogy ha tizenöt évvel később írja, a „Nekünk Trianon kell” lett volna a cím. Mi már nem Mohács, hanem a mi kedves Trianonunk nélkül lennénk senkik és semmik, így viszont van mibe kapaszkodni nekünk, mimagyaroknak.

A szuverén Nagy Magyarország csak 1541-ig létezett, onnantól vagy nem voltunk, vagy gyarmat voltunk, vagy császárkirálysági országrész, és mikor végre 1920-ban jó négyszáz év után ismét független állam lettünk, az már nem érdekelt nálunk senkit, és azóta sem jelent nekünk semmit. Csak a veszteség… jajj, a veszteség…

Az immár szabad nemzet akkori vitéz kormányzó urunk vezetésével egy egész korszakot épített föl a „Velünk kitoltak, demiasztán nem hagyjuk!” című huszáros politikára. Sajnos a huszáros politika az első világháborúhoz hasonlóan ismét pusztító katonai vereségbe és újabb veszteségekbe torkollt emberéletben, anyagiakban és nemzetünket illetően erkölcsi téren is (holokauszt), ezért mondható, hogy a trianoni határokról szóló döntés nem csak megszületett anno, hanem huszonöt évvel később meg is lett erősítve, mégpedig újból csak általunk.

Lehet persze megpróbálni a másra kenni, de sok értelme nincs, mert kétségtelen, hogy mindkét világháborúban agresszorok voltunk. Ha pedig valaki az, akkor legalább győzzön, ugyanis ha nem a vae victis elv érvényesül. Nem árt tudni az agresszor esetében a megsajnálás vagy egyéb megfontolások esete a legritkábban fordul elő. A két világháború összes szörnyűsége, ahogy a mai háborúk szörnyűségei is kivétel nélkül mind az agresszorokra háríthatók, mert

az eléggé gyönge érv, hogy a megtámadottnak nem kellett volna visszalőnie.

A szörnyűségekből adódón a bosszú motiváció jellegzetes, például az első világháború utáni tárgyalásokon a legtöbb kárt szenvedett Franciaország volt a legvérszomjasabb, és a britek, de főleg az amerikaiak inkább megengedőbbek. Tény, hogy nagyrészt a franciák akarata érvényesült, bár az emberiség jövője szempontjából talán jobb lett volna fordítva, mert a tankönyvek szerint egy bosszú sikeres végrehajtása nagy valószínűséggel gyűlölethez, megerősödve pedig bosszúhoz vezet.

Az I. világháború utáni Magyarországot illetően elméletileg a következő lehetőségek álltak a béketanács rendelkezésre:

A teljes területünk megmarad

Emellett dönteni több okból sem volt lehetséges. Először is Magyarország vesztes és főleg agresszor mivolta, másodszor a nem magyar népesség hatalmas aránya országhatáron belül, harmadszor meg a nem magyar népesség állandó panaszai miatt, mivel az általuk lakott területeken is nagyrészt magyar volt a birtokos nemesség, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az erőszakszervezetek irányítása. Ez persze állandó konfliktusokhoz vezetett.

Ugyanakkor a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzetté válás nem csak a magyarok sajátja volt a XIX. század folyamán, hanem a környező népeké is. A nemzetszerveződés révén egységesen tudtak fellépni az uralkodó nemzet ellen minden nemzetközi fórumon.

Csak a magyar többségű területek maradnak meg

Leginkább ez a változat hasonlít a végleges döntéshez némi tehetetlenséggel és rosszindulattal fűszerezve. Ami a tehetetlenséget illeti:

a határkijelölő bizottság a Kolozsvár környékén és a Székelyföldön lévő magyar többségű területekkel nem tudott mit kezdeni, mert a megmaradó Magyarországgal nincs közvetlen földrajzi kapcsolat.

A rosszindulat a teljes északi határ mentén (Csehszlovákia) és az északkeleti határnál (Románia) érvényesült, amennyiben ezeknél 20 – 30 kilométeres sávban kerültek határon kívülre magyarok, valamint Szabadka környékén, ahol egy jókora háromszögnyi magyar lakta területet ítélt a bizottság a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak. Az utóbbiakat igazságosan módosítva a Trianon utáni Magyarország tizenöt–húsz százalékkal nagyobb területű lehetett volna.

Az új határok kijelölése

Csehszlovákia és Jugoszlávia pluszként megkapja az őket összekötő folyosót (szláv korridor) amelynek szélessége Soprontól Balatonfőkajárig tart (a Nyugat-Dunántúl a Balatont is beleértve), valamit legyen Romániáé a teljes Tiszántúl, azaz Magyarország új határa ennek megfelelően a Tisza. Ez a lehetőség sem volt reális, mert rengeteg magyar került volna határon kívülre, vagyis ez már nem a jogosan rosszindulatú változat, hanem az abnormális, amit a döntéshozók, ha akarták, akkor sem mertek volna megkockáztatni.

A fentiek alapján mondható, hogy a végleges „Trianon” ugyan valóban igazságtalan volt, de messze nem annyira, mint amekkora érzelmi vihart korbácsol föl sok magyarban, ráadásul ezt az igazságtalansághoz vezető rosszindulatot kétszeres agresszorként jórészt ki is érdemeltük. Mondható az is, hogy az eredeti határok a nemzeti mozgalmak következtében már háború nélkül sem lettek volna sokáig tarthatók.

Trianonnak ma már semmiféle jelentősége nincs. Gondtalanul mehetünk Kassára,  Székelyudvarhelyre is, ahogy az ottani magyarok gond nélkül jöhetnek ide.

További magyar specialitás, hogy onnan is szavazhatnak rólunk, itteniekről, ha tetszik (fordítva nem), ebből következően csak adózási és bevásárlási szempontból érdekes, hogy hol a határ, és hogy melyik oldalán vagyunk. Ha pedig úgy akarjuk, egy szimpla költözéssel azt is meg tudjuk változtatni bármikor.

Persze „Középhatalomnak” a Trianon utáni ország túl kicsi, és ha valakinek az egója elszállt volna, ne nálunk legyen miniszterelnök.

Vagy ha mégis, ne álmodozzon felelőtlenül Nagy-Magyarországról, mert csak bajt okoz vele – főleg a külhoni magyaroknak.

A régi térkép provokálásra jó, de egyéb haszna nincs. Ezt onnan tudni, hogy mások ilyeneket nem csinálnak, egyedül mi mutogatjuk nagy-magyarországos sáljainkat, pont úgy, mintha egy liverpooli a korábbi brit gyarmatok lepedőre festett térképével menne meccsre, vagy osztrák szurkolók ugrálnának a prágai, pozsonyi, esetleg budapesti vendégszektorokban II. József birodalmának térképével az egyensapkájukon, mely birodalomban mi voltunk az indiánok.

Szóval tehetnék ők is. De nem. Csak mi lengetünk. Ezzel jelezzük a régi nagyság iránti vágyat, mert új nagyságunk még sehol. A múltunkkal szeretünk hadonászni, és mindenkivel veszekszünk, hogy ne a kínai akkus tolószéket meg az euró infúziónkat nézze senki, hanem a régi daliás képeket! De sagittis hungarorum, Puszkasz, Kokszisz, Budai…

Ezt akarjuk? Biztos, hogy ezt? Nem kéne inkább egy új, igazi nagyságot – például kiváló oktatással – minél gyorsabban felépíteni?