Transznisztria ellenőrzi a Dnyeszter folyó és a moldovai–ukrán határ közötti keskeny földsáv nagy részét, amely az 1990-es évek elején, a Szovjetunió összeomlása idején a legfurcsább háború színhelyévé vált.
Az 1990-es években több etnikai konfliktus történt Közép-Ázsiában és a Kaukázusban.
A Dnyeszteren túli háború azonban más volt. Elitek háborúja volt, valódi etnikai háttér nélkül.
A moldovaiak voltak és maradnak a legnagyobb nemzeti csoport Transznisztriaban. A régió vezetői azonban szinte kizárólag oroszok voltak, akik nem voltak hajlandók alávetni magukat Kisinyovnak. A szovjet (később orosz) 14. gárdahadsereget Tiraszpolban, a régió legnagyobb városában helyezték el. 1992-ben a háború meghatározó ereje lett.
A szovjet propagandagépezet a szokásos mítosszal állt elő a „Románia elleni támadás veszélyéről” beszélt és démonizálta a románokat, hogy háborúba csábítsa az embereket. Ez a propaganda soha nem volt népszerű: még a több véres összecsapások sem váltottak ki ellenségeskedést a Dnyeszter folyó partjai között.
Az 1992-es háború az Oroszország és Moldova közötti tűzszüneti megállapodás aláírásával ért véget. Oroszország nyert.
Először is Moldova megosztott maradt, Oroszország pedig megtartotta katonai bázisát a megszállt régióban, Európa közepén.
Másodsorban pedig az éppen függetlenné vált Moldova hibái és tapasztalatlansága miatt Oroszország eltorzíthatta jogi státuszát, és agresszorból „közvetítővé” és „béketeremtővé” változott. A következő 30 évben az orosz propaganda még egyes moldovai állampolgárok körében is megerősítette ezt a felfogást.
Hogyan tudta Moldova gazdaságilag életképessé tenni a régiót 30 év alatt?
Egyedülálló üzleti modell bukkant fel kifejezetten rá, a csempészetre és az ingyenes gázra alapozva. Az utolsó túl fontos. A Gazprom egy csövön szállít gázt Dnyeszteren túli régióba és Moldova többi részére. Transznisztria nem fizet a rá eső részért, és Moszkva évek óta „Moldova adósságaként” számolja el ezeket a pénzeszközöket. De Kisinyov nem ismeri el ezt az adósságot.
Ennek eredményeként Transznisztria ingyen kap gázt. A Gazprom és Moldova végtelen vitákat folytat a 8 milliárd dollár feletti adósságról. Furcsa módon ez az abszurdum sok éven át mindenkit kielégít.
Konfliktus, amelyet erőszakkal nem lehet megoldani
Ukrajna meglepte a világot katonai sikereivel. Kijev éppen ezért csodálkozik azon, hogy a Dnyeszteren túli konfliktust miért nem lehet katonai eszközökkel megoldani.
Az orosz erők a megszállt Moldova régióban katonai értelemben gyengék. Csak régi szovjet felszereléssel vannak felfegyverkezve, a katonáknak nincs tapasztalatuk. De Moldova hadserege még gyengébb. Maia Sandu elnök egyenesen elismerte, hogy Moldovának nincs harcképes hadserege.
Kisinyov elméletileg katonai segítséget kérhetne Kijevtől. De gyakorlatilag lehetetlen. Moldova mind a társadalomban, mind a politikusok konszenzusát mutatja a Dnyeszteren túli erő alkalmazásának (természetesen nem háborúzásnak!) megengedhetetlenségével kapcsolatban. Bármilyen körülmények között, bármi áron kerülni kell az erőszak alkalmazását, helyette a tárgyalások az egyetlen út. Minden moldovai kormány évtizedek óta erre alapozta Dnyeszteren túli stratégiáját – oroszbarát és nyugatbarát egyaránt.
Az Ukrajna elleni véres orosz agresszió csak erősíti a moldovaiak azon vágyát, hogy mindenáron elkerüljék a háborút.
Nincsenek olyan körülmények, amelyek mellett Kisinyov hozzájárulna Ukrajna Fegyveres Erőinek fogadásához a területén. Az a politikus, aki ezt hivatalosan javasolja, politikai öngyilkosságot követ el.
Az oroszok által ellenőrzött Transznisztria Moldova területe. Ezt mondja ki a nemzetközi jog, ami alapvető Ukrajna számára, ellenáll az orosz agressziónak.
Az egyetlen lehetőség, amikor az ukrán hadsereg végrehajthatja Dnyeszteren túli terület katonai megszállását, ha az orosz hadsereg megtámadja Ukrajnát erről a területről, és feljogosítja Kijevet a katonai válaszlépésre. Úgy tűnik, ez nem fog megtörténni.
Ezért Moldova csak a nem katonai módot részesíti előnyben a helyzet felszámolására. De Kisinyov még ebben az esetben sem mutat semmilyen különösebb vágyat ennek megvalósítására.
Meglehetősen paradox módon, de a moldovai társadalom nem igyekszik visszaszerezni földjét.
Ennek több oka is van
Először is, a furcsa 1992-es háború nem hozta az „elveszett föld” érzését Moldovában. Szinte minden menekült azonnal hazatért. Transznisztria határa átlátszó, átjárható így nem váltak el a családok a két parton.
Másodszor, 30 év alatt a Dnyeszter folyó két partja elvesztette érdeklődését egymás iránt. Nincs ellenségeskedés, de idegenek lettek. A társadalom nem akar semmiféle egyesülést.
Évtizedek óta Moldova egyetlen vezető pártja sem írt bele választási kampányába a Dnyeszteren túli terület reintegrációját. Egyetlen párt sem talál ki stratégiát a megszállt föld visszaszerzésére.
Moldovában nemzeti konszenzus alakult ki a „ne nyúlj semmihez” opcióval.
„Veszélyes” egyesülés
Fontos megérteni, hogy a moldovai politikai pártok nem az Orosz Föderáció Dnyeszteren túli katonai jelenléte miatt lépnek fel a Dnyeszteren túli kérdésben. Ennek több gazdasági és politikai oka van, mint katonai.
A Dnyeszteren túli ország évek óta pénzügyileg előnyös a moldovai hatóságok számára. A csempészet pénzeszközöket termelt a kormánypártok számára. Ez most változik. Sandu kormányának nincs bevétele a csempészetből, ebben minden megfigyelő biztos. Maia Sandu többször is kijelentette óhaját az orosz csapatok kivonásának tekintetében.
Maia Sandu moldovai elnök a közelmúltban azt mondta, hogy az EU-tárgyalások fő témája a reform volt, nem a Dnyeszteren túli területek.
„Reméljük, hogy a közeljövőben lesz geopolitikai lehetőségünk a konfliktus megoldására”.
