Épp az orrom előtt csukta be az ajtót. Az üvegajtó két oldalán álltunk: ő odabent, én odakint, a hivatalnak kinevezett ostromlott vár bejárata előtt. Az órám szerint még volt három perc, zárásig. Mondtam neki, hogy sajnálom, de nem tudtam hamarabb jönni. Különben is, csak egy csekket szeretnék feladni, azt reméltem, még belefér.
Nem fér bele, mondja az ajtó túloldalán. Az ő óráján már 6 óra van, és az számít. Ebben speciel igaza volt: a hivatalban nem a mi óránk, nem a mi időnk érvényes.
Rendnek kell lenni, mondta magyarázatként az ember, aki nem engedett be a hivatalba. Akik odabent dolgoznak, azok is haza akarnak menni.
Évekkel ezelőtt egy üvegvisszaváltós nővel szálltam vitába, neki attól volt jó, hogy nem akarta visszaváltani az egyik üvegemet. Pedig az a palack is épp olyan volt, mint a többi húsz, amelyeket gond nélkül elfogadott, de ezzel az eggyel valamiért problémázott.
Persze, nem az üveggel volt baja szegénynek. Nem is velem vitázott valószínűleg, hanem az egész elrontott életével. Talán nehéz gyerekkorára gondolt, lehet, most tudta meg, hogy megcsalta a férje. A gyerek megbukott a suliban, az új kolléganőnek emelték a fizetését, pedig alig néhány hónapja van még csak ott.
Álltam a hivatal bezárt bejárata előtt, és közben valóban elmúlt 6 óra. Emberünk, láttam az üvegajtón keresztül, elégedetten nézett maga elé. Megint neki lett igaza, ismét megnyert egy kis csatát. Próbáltam haragudni rá, utálni őt, ahogyan az mifelénk, normális üzemmenetben jogos elvárás, de nem sikerült.
Eszembe jutott, hogy feladom a csekket egy másik postán, utána hazamegyek, előveszek egy doboz sört, és elfelejtem az embert, aki nem engedett be zárás előtt. Miért is gondolnék rá többet, amikor nincs benne semmi érdekes.
Neki holnap is ugyanaz lesz, mint ami ma volt. Jönnek az emberek, csekkel a kezükben, délelőtt, délután, és lesz, aki három perccel 6 óra előtt. És holnapután megint, mindennap, ugyanúgy.
Nekem meg legközelebb csak egy hónap múlva kell újból csekket feladnom.
